Zsongott a város, noha az eső napok óta szüntelen zuhogott, és már szinte elmosta az utcákat. A város egyes külső városrészeiben már bokáig ért a sár.
A vonatállomás környéke zsongott. Szekerek jöttek és mentek. Egyszer csak a megázott városba befutott a hajnali gőzös, melyből gyorsan, csendesen özönlöttek az emberek. Mindenki a főtérre tartott, a hétfői hetivásárba igyekezett.
Az esőáztatta Főtéren igazi vásári hangulat uralkodott. A párhuzamosan több sorba helyezett sátrak alatt a kufárok és kereskedők kínálták portékáikat.
A lacikonyhák (ahonnan füst szállt fel magasra) személyzete is sürgött – forgott a vásár vízutcai oldalán. A lacikonyhák mellett kürtöskalács és mézeskalács is található volt a piacon.
A vásári kavalkádot színesítette a mezőségi dombok mögött megbújt falvak változatos lakossága. A szamosújvári polgári ruhák mellett megfértek a széki, mezőségi, de a cigány népviselet is. Az eső senkit sem tántorított el dolgától. Sem a kufárokat, sem pedig a vásárlókat. A háziasszonyok cselédjeikkel együtt, sátorról – sátorra jártak és keresték a jobbnál jobb portékákat.
A csorgó esőben hirtelen feltűnt egy sárga kalapos alak, aki megragadott egy agyag kancsót, egy széki kofa asztaláról, sarkon fordult és futásnak eredt, de elcsúszott a nedves macskakövön és eltántorodott, de nem esett el. Ekkor többen is körbevették a vásárlók közül. Egy tímár egyik kezével megragadta karját, másikkal kivette kezéből a kancsót, majd rászolt:
– Most elkaptalak. Többször elkövetted ezt a mutatványt, de most elkaptalak. Eddig a lacikonyhákat dézsmáltad, most pedig ezt az asszonyt akartad meglopni, de most már megvagy.
Közben megjelentek a városi őrök és átvették a tímártól a sárga kalapos férfit és el akarták szállítani a térről, ami nem ment olyan könnyen mert többen is védelmezni akarták. Egy idősebb hölgy előrelépett a tömegből, és határozott hangon szólt:
– Megfizetem a kancsót, csak ne bántsák ezt a szerencsétlent!
Az őrök bár vonakodva, de engedelmeskedtek, mire a sárga kalapos hálálkodva mosolygott és szegénységével magyarázni próbálta cselekedetét. A nő és férje végül a lacikonyhák felé vonultak, ahol kiadós reggelivel vendégelték meg város bolondjaként ismert férfit.
A Korona szálloda kávéháza nyüzsgött. Egy tűt nem lehetett ledobni annyian voltak. Ezúttal nem csak Éva pincérkedett, hanem ketten is segédkeztek, a szálloda személyzete közül. Szinte az összes hétfői napon ilyen volt. A kávézó társasága vegyes volt: parasztok, egyszerű városi polgárok, ügyvédek, kereskedők és katonák is egyaránt megkapták helyüket. A zsongást a zenekar is fokozta, mely a katonák jelenléte miatt katonadalokkal szórakoztatta a jelenlévőket. A zsúfolt kávéházban Gergely, Miklós és Gracián ezúttal is ott voltak, kedvenc asztaluknál és közéleti dolgokról vitatkoztak.
– Na, és mit tett a te nagyra tartott kormányod? – kérdezte Gergely – majd a nyomaték kedvéért újra megkérdezte – Na mit tett? Megoldotta a költségvetés problémáját?
– Nem, jól tudod – válaszolt látszólagos nyugodtsággal és reszkető kezével szájához emelte konyakos poharát – Mégis mikor tette volna?
– Pedig lett volna. – mondta Gracián higgadtan.
– Még Kossuthékkal[1] is kiegyezett, minden adott volt. – egészítette ki Gergely.
– Igen, de ott van a többi ellenzéki párt, azokkal nem lehetett megegyezni! – vágott vissza Miklós, egyre ingerültebben.
– A többiek nem számítanak, kevesen vannak, – vágott közbe Gergely is, aki már kezdte elveszíteni a türelmét.
– Van itt még valami. – szólalt meg újra Gracián – milyen kormányfő az, aki pénzzel próbálja megoldani az obstrukció megszűnését? Tisza ilyet nem tett volna, az biztos!
Miklós ingerülten felállt, majd emelkedett hangon megszólalt:
– A te kedves Tisza Istvánod olyan bátor volt, hogy inkább lemondott, mintsem megoldja a problémát! Khuen-Héderváry legalább megpróbálta. – kiitta poharát, majd intett Évának, hozzon egy újabb pohárral és leült. Éva bár nem örült nagybátyja iszákosságának, nem tett és nem is tehetett semmit ez ellen.
Miklós leült, miközben a zenekar egy újabb zenei csokorba kezdett, ezúttal egy nótacsokorral szórakoztatta a kávéház közönségét, mire a három férfi elégedetten bólogatott.
Amikor már pattanásig feszült a hangulat közöttük, Gracián egy húszárvágással témát váltott:
– Hagyjuk a politikát, mi lesz az esővel? A búza még a mezőn, nem tudták mind learatni. Keseredik is emiatt a gróf.
– El is hiszem. – mondta Gergely, majd Évának intett, egy újabb kávét és szódavízzel készített szörpöt kért.
– Pedig nem kéne annyit keseregnie, – szólt közbe Miklós is- mert drágább lesz így a gabona. Több pénzt kérhet majd rá.
– Ha lesz mire kérnie, – mondta Gergely – mert nem aratott le még szinte semmit. Amilye van aligha jut ki neki jövőig.
A társaság egy pillanatra megállt és az ajtó felé néztek, ugyanis a kávéház közönsége szinte parancsszóra izgatottabb lett, még a zenekar is megállt egy pillanatra. Fráter Loránd, a híres nótás kapitány, a szamosújvári huszárlaktanya parancsnoka, bőrig ázva, csuromvizesen lépett be az ajtón. Őt ünnepelte a Korona közönsége. A prímás, a kapitány érkezésére rázendített Fráter egyik alkotására, a Tele van a város orgonavirággal című notára. A kapitány mosolyogva köszöntötte az egybegyűlteket, megállt egy pillanatra Gergelyék asztala mellett és üdvözölte őket, utána továbbment és helyet foglalt a tisztek mellett, majd intett Évának. A lány fülig érő mosollyal ment Lorándhoz, aki balkezével megölelte a derekát, jobbkezével pedig megfogta a kezét és csendesen, mosolyogva a fülébe súgta:
– Egy konyakot kérek kedvesem! – majd eleresztette a lányt.
Évát áramütésként érte a férfi érintése. Melegség járta át a testét majd szinte szédelegve vitte ki neki kedvenc konyakját, amit a kapitány bókkal köszönt meg.
Éva, aki sokat látott és hallott a kávéházban, elpirult a bóktól. Bár volt vőlegénye, titokban mindig egy ilyen sármos és sikeres férfiről álmodozott. A pultnak támaszkodva próbálta összeszedni magát, de gondolatai máshol jártak. Fráter Loránd mellett látta magát, ahogy ketten sétálnának, vasárnaponként a Főtéren vagy a Sétatéren miközben nekik játszana a városi fúvószenekar. A lány sóhajtott egyet, majd egy vendég többszörös szólítására újra magához tért és folytatta a munkát.
Gergelyt és társait kizökkentette a kapitány megjelenése, pár másodperc erejéig csendben voltak, majd Miklós újabb konyakot kért, Gracián pedig unottan a zsebóráját nézte. A csendet végül Gergely törte meg:
– Pár napja, Kolozsvárról hazajövet benéztem a Koronába, gondoltam megiszom egy kávét. Nem volt zsúfolt, alig voltak néhányan. Egyik asztalnál Ödön, Vartan, Elemér és Moshé, a kávékereskedő ültek. Amint belépek intenek üljek közéjük. Beszélgettünk egy ideje, amikor sietve belép Fráter Loránd. Le sem ült jól és Ödön provokálni kezdte.
– Mivel? – kérdezte Gracián.
– Azzal ugratták, hogy nem mer úgy beugratni lovastól az ablakon, hogy ne essenek le a poharak az asztalról. – válaszolt Gergely, majd, hogy a hangulatot fokozza kortyolt egyet a pohárból.
– Megtette? – kérdezte türelmetlenül újra Gracián.
– Persze. Még szép, hogy megtette. Úgy beugratott az ablakon, mintha gyakorlaton lett volna, nem egy kávézóban.
– És csak úgy megtette semmi nélkül? – kérdezte Miklós is.
– Dehogy. Fogadtak! – jött az újabb válasz Gergely részéről – A fogadás úgy szólt, hogy Ödön legszebb lovát és a legszebb örmény lány csókját kapja meg. Ha nem sikerült volna a mutatvány, az asztaltársaság egy egész éjszaka mulathatott volna a Loránd pénzén.
– Végül lovat és csókot is kapott? – kérdezte Gracián.
– Persze! – felelt Gergely – A lovat az öregek házának ajándékozta. A csókot pedig az Ödön feleségén hajtotta be. Legalább is ezt állítja Vartan.
– Kinézem belőle. – mondta Gracián – Milyen pernahajder, elhiszem, hogy megtette. És aztán Vartan általában jól informált.
– Azért ennek nem hiszem, hogy nagyon örülhetett Ödön. – szólt közben Miklós is és mindhárman kacagtak.
Újra nyílt az ajtó és bejött István, a postás, majd leült Miklósék asztalához. Kivette a friss lapokat, rátette az asztalra és annyit mondott csak:
– Van új pápa. – majd Évának intett és kért egy konyakot meg egy kávét.
– Igen? Írják a lapok? – kérdezte Gergely – Ki lett?
– Azt írják, hogy Sarto bíboros, a velencei pátriárka. X. Piusz néven lett pápa.
– Látom csak nem Rampolla lett a Szentatya, bármennyire is akarták egyesek. – mondta Gracián.
– Igen. A hagyomány és a király is ellene voltak. – érvelt Miklós – Nem igazán szokták megválasztani pápának az előző szentatya államtitkárát.
– Mindenkit meglepett Ferenc József az biztos. Állítólag lett is nagy felháborodás a bíborosok között, amikor Jan Puzyna krakkói bíboros átadta a király vétóját. Nem is volt ilyen évszázadok óta. – mondta Gergely.
– Gondolom Ferenc Józsefnek nem tetszett, hogy Rampolla liberális és franciabarát. – szólt közbe Gracián is.
– Igen. Meg gyengítette volna az uralkodó tekintélyét, ugyanis néha elég Habsburg ellenes politikát folytatott. – mondta Miklós.
– A vétót be kéne tiltani. Milyen jogon szólnak bele világiak a konklávé munkájába? Ki ez a Sarto? – kérdezte végül Gracián?
– Ír valamit róla a Magyar Polgár. Felolvassam? – kérdezte a postás.
– Persze! – válaszolták a többiek.
– „Sarto József, az új pápa, 1835. június 2-án született Trevisóban, a velencei tartományban, Riese községben. A pápa tehát most 68 éves. Éppen tíz évvel ezelőtt, 1893-ban lett bíborossá. Annak idején az olasz királyság által történt megerősítése a pátriárkai méltóságban egyike volt azoknak az engedményeknek, amelyeket a kormány évekig tartó tárgyalások után tett. Ezeket az engedményeket Crispi közvetítésével sikerült elérni, annak fejében, hogy a Vatikán támogassa, és bizonyos tekintetben szentesítse az olaszok afrikai törekvéseit. Sarto kilátásai a pápaságra főként azon a nagy tekintélyen alapultak, amelyet a papság körében mindig is élvezett. Emellett jártas volt a kánonjogban és a nemzetközi jogban, kiváló szervezőtehetséggel és feddhetetlen jellemmel bírt. Bár figyelő és éles szemmel követte a világ eseményeit, mindig főpásztori kötelességeire szorítkozott, és nem vett részt politikai mozgalmakban.”
– Leó modern pápa volt, nyitott volt a tudomány és a modern világ felé. Milyen lesz Piusz meglátjuk, sokat nem tudtunk meg róla a tudósításból. – szólt hozzá Gergely.
– A Friss Újság mit ír róla? – kérdezte Gracián.
– Nem sokat. – válaszolt a postás, majd folytatta – csak annyit, hogy egy kompromisszum-pápa, mert Rampolla ellenségei és hívei kompromisszumának eredményeként választották meg a Szent Szék élére.
A beszélgetés újra megakadt, mert szokásához híven Fráter Loránd újra kitűnt a tömegből. Elővette hegedűjét és egy általa szerzett nótacsokor lejátszásába kezdett, de csak azután, hogy egy cuppanós puszit nyomott Éva arcára, aki nyomban elpirult.
Kis idő múlva Gergely rendelt egy kávét, Gracián és Miklós egy – egy konyakot, majd visszakanyarodva az előző témához Gergely szólalt meg újra:
– Meglátjuk majd, mit tesz ez a Sartó, vagy pontosabban Piusz. Lehet megállítja az esőt is… – de gondolatát nem fejezte be, mert mindenki nevetett az asztalnál.
– Van egyéb is? – kérdezte Gracián.
– Van több is. A Magyar Polgár vezércikke a parlamenti vesztegetés ügye. Olvassam? – kérdezte István.
– Dehogy! – tiltakozott Gracián – Az előbb jól összevesztünk ezen a témán.
– A másik hír a dohánygyári forrongásokról szól.
– Provokálnak rendesen a szocialisták! – szólt közbe Miklós.
Ebbe mindhárman beleegyeztek, így legalább egy közös pontjuk volt politikai ügyekben.
– Azt írja a Friss Újság, hogy az indulatok azután szabadultak el, hogy az igazgató szabadságra ment. Helyét pedig az aligazgató vette át, akinek a tevékenysége kiváltotta a munkások elégedetlenségét és zavargások törtek ki a gyárban. A zavargások hevében a szociál-demokraták a munkások mellé álltak. Válaszképpen az aligazgató megtiltotta a munkásoknak, hogy részt vegyenek a gyűléseken és olvassanak szocialista lapokat.
– Mit ír, mi lett a következménye? – kérdezte Gergely, amikor a postás megszusszant.
– Az Erdélyi Munkás írásaiban kritizálta a kialakult helyzetet. – mesélte tovább a postás – Majd a munkások egy része a lap főszerkesztőjének lakására vonult, akit betegen is kirángattak az ágyból. Akkora zűrzavart okoztak, hogy a rendőrségnek kellett szétoszlatni a tömeget.
– Baj van elég, látom! – jelentette ki Gracián – ha nincs akkor okoznak a szocialisták. A piacon jártál?
– Jártam. Volt ott az előbb egy kis érdekesség. – válaszolta a postás – a sárga kalapos ellopott egy kancsót, de elkapták. Amikor el akarták szállítani az őrök megjelentek Jánosék és kifizették az árát, majd meghívták egy kiadós reggelire.
– A jó öreg kalapos. Nincs vásár, ha nem csinál valami nemes tettet, – tette hozzá Gergely, majd folytatta – de ez új, hogy megvendégelik.
– Élni tudni kell! – mondta Gracián, mire mindnyájan kacagni kezdtek. Még Miklós is, aki már nem nagyon tudta mi történik körülötte.
Miklós valamit motyogott, de ezt már senki sem értette. Tudták, hogy már véget ért a napja, pedig csak alig volt dél. Valamit akart és nehezen felállt, majd eltántorodott és visszaesett a székre Majdnem beverte a fejét. Szerencséjére István, a postás résen volt és elkapta a fejét, majd Évának intett, aki rögtön sietett nagybátyához. Amikor odaért Éva, Gergely felállt, utána a többiek is és csak annyit mondott, hogy:
– Vigyük haza!
Alig fejezte be mondatát elállt a napok óta zuhogó eső és kisütött a Nap bearanyozva Szamosújvár főterét és utcáit. A napfény hatására a kávézó hangulata is megváltozott. A nótás kapitány egy újabb, vidámabb nótába kezdett, az egyik vendég pedig az egyik pincérnőt magához ölelte és táncra perdültek a kávézó ragacsos padlóján. Gracián és Gergely barátjukat kétoldalt fogva kiléptek és beültették egy konflisba és hazavitték. Az élet pedig zajlott a maga módján tovább egy új korszak felé.
Riti József Attila
[1] Kossuth Ferenc és a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt
