Szamosújvári történet

Meleg volt, sőt kánikula, pedig a nap alig bújt ki a Hétkereszt-hegy mögül.  Kedd volt, a város kihalt, a legtöbben a szomszédos Désre mentek, ahol heti vásárt tartottak, csak a Korona kávézó társasága volt izgatott. Az izgalom már egy ideje tartott, június elejétől, amióta a lapok I. Sándor szerb király halálát adták hírül. A királyt és a francia külügyminisztert, Luis Barthout, a marseillei Tőzsde téren, a horvát usztasák és a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) egyik tagja, a bolgár Vlado Csernozemszki gyilkolta meg. Erről és a közéleti témákról, az új kormányról beszéltek.

               Miklós, aki már a harmadik pohár örmény konyakját itta, pedig még csak 8 óra volt, rácsapott az asztalra, hogy nyomatékot szerezzen szavainak, majd folytatta:

               – Ott Budapesten azt hiszik, övéké a világ. Az ellenzék egyszerűen hazaáruló. Hogy képzelték azt, hogy akadályozzák a törvényhozást. Lásd miattuk nem lehetett megszavazni a költségvetést.

               – Az ellenzék hazaáruló? – mondta Gergely emelt hangon, majd felállt a helyéről és úgy folytatta – Még, hogy az ellenzék hazaáruló? Szél Kálmán az, ő a sógorok kezére játszik. A decemberben megújított gazdasági kiegyezés aláírásakor, hogy mosolygott és parolázott az osztrákokkal. Előtte amig a tárgyalások folytak nem lépett fel eléggé erélyesen, pedig az ország ezt várta tőle. Mi több az osztrákok kérésére növelni akarta a hadsereg létszámát. Ezt végképp nem lehetett eltűrni. Na látod ez a hazaárúlás. Kossuthék[1] lépése jogos volt. Büntetni kellett valahogy a kormányt. Ezért az obstrukció[2].

               – Igen, de akkor is, amit az ellenzék tett türhetetlen – mondta most higgadtabban Miklós – ne felejtsd, hogy beállt a költségvetésen kívüli állapot, ami elfogadhatatlan egy civilizált államban. Továbbá ne feledd, Horvátországban magyarellenes retorzióra került emiatt sor. Címereket, magyar feliratokat rongáltak meg. Ez tarthatatlan.

               Miklós érveire már Gergely sem tudott semmit mondani, emiatt lenyelte utolsó korty konyakját, majd Évának, a pincérlánynak intett egy újabb körért és újra a kormány szapulásába kezdett.

               – Lett kormánycsere, de a gyámoltalan Khuen-Héderváry Károly lett a miniszterelnök, aki ahelyett, hogy elfogadná a költségvetést ellenzéki politikus üldöztet Horvátországban. Ez a megoldás?

               Miklósban újra forrtak az indulatok. Tudta, hogy barátja ellenzéki, évek óta vitatkoztak politikai témákon, de most úgy érezte túl messze ment. Vissza akart vágni neki egy újabb ütős érvel, fel is állt, hogy nagyobb nyomatékot szerezzen szavainak, de már nem volt alkalma elmondani azt, amit akart, mert Péter a postás zaklatottan rontott be a kávéházba és levegőt kapkodva elordította magát:

               – Meghalt a pápa! – majd a Miklósék asztalára csapta a Kolozsvári Friss újság és a Magyar Polgár aznapi lapszámát és lerogyott az üres székre.

               A postás bejelentésének megvolt a hatása. Pista, a zenész leállította zenekarát, pár pillanatra a zsivaj is elhallgatott, majd még nagyobb hangerővel kitört, mindenki XIII. Leó pápa halálát tárgyalta. Csak a zenekar nem zendített rá, nem volt helye most mulatságnak.

               – Mikor halt meg?  – kérdezte Gergely.

               A postás nem válaszolt, csak kinyitotta a Magyar Polgár aznapi lapszámát és elolvasta az első bekezdést.

               – „A pápa tegnap délután 4 órakor meghalt. Heteken át vívódott a halállal s most, hosszú halálküzdelem után, mint ő maga napok előtt mondotta: „bevonult az örökkévalóságba. “”[3]

               A postás megállt, de a köré gyülekezők körül valaki megkérte, hogy folytassa. A postás konyakot kért, majd tovább olvasta az újságcikket:

               – „A katolikus egyház elvesztette fejét, az emberiség pedig a legkiválóbb szellemek egyikét. Szent Péter helytartója bevégezte földi életét és hozzá tehetjük: dicsőséggel teljes hosszú élet és sikerekben gazdag működés után szűnt meg dobogni nemes szívé. Az egykori Pecci Joachim, a XIII. Leó néven huszonhat évig uralkodott pápa, bámulatos lelki erővel és páratlan megnyugvással vívta meg végső tusáját. Hosszú és mindig a béke és a szeretet jegyében mozgó életműködés után az Isten rendelésében való teljes megnyugvással várakozott ez a kivételes fér fiú a halálra és teljes megadással hajolt meg az Isten akarata előtt. Az immár elhunyt pápának egész élete a munkában, a lelkiismeretességben, a szigorúságban, az emberszeretet és a krisztusi erények szakadatlan gyakorlásában folyt le.”

               A postás újból megállt, ivott egy nagyot a konyakból, majd folytatta.

               – „Szokatlanul nagy életidőt rendelt neki a végzet és Leó pápa ezt a hosszú időt páratlan lelkiismeretességgel használta fe arra, hogy mindenekben a Krisztus tanításai szerint éljen és a katolikus világ lelki életét ugyancsak a Krisztus tanításainak szellemében kormányozza. Törékenynek látszó testi szervezete dacára egyike volta római katolikus egyház legöntudatosabb és legkitartóbb fejedelmeinek. Bámulatosan fejlett lelkierő rejlett ennek a szikár embernek a testi szervezetében s az egyházat nemcsak erős kezekkel kormányozta, hanem uralkodott is a kormányzata alá tartozó hívek felett. Egyéni kiválóságai, nagy tudása, ritka erényei előtt még azok is meghódoltak, akik nem tartoztak az ő egyházához. Az egész keresztény világ elismerte, hogy egyike volt az új idők legnagyobb szellemeinek, a ki mintegy predestinálva volt arra, hogy a katolikus világ kormányzatának élén álljon és mintegy közvetítő legyen az isteni és az emberi hatalom között.”

               – Folytasd! – szólalt meg valaki.

               A postás semmit sem válaszolt, csak megköszörülte a torkát, majd kortyolt egy nagyot a poharából, és tovább olvasta a cikket.

               – „Az egész keresztény világ különösen ünnepelte őt felekezeti szempontokon felülemelkedő emberszeretetéért, a melyet mindenkivel szemben, tartózkodás nélkül gyakorolt. Mint pápának a működését a pártatlan történetírás fogja méltatni; ez a mai nemzedék, a mely az emberiség egyik elismert kitűnőségét tisztelte benne, csak hálával adózhatok érdemeinek és az általános emberi érdekekért kifejtett nagy buzgóságának. Mi magyarok, különösen érezhetjük az elvesztése felett való fájdalmat, mert a világ megannyi nemzetei között az ő őszinte rokonszenve különösen a magyarok iránt mindig élénken nyilatkozott meg és valahányszor csak alkalma nyílott arra, hogy szeretetének melegét éreztesse velünk, azt ő mindig tartózkodás nélkül tette és igen sok esetben maga nyilatkoztatta ki, mennyire boldog, ha a magyarokért tehet valamit és mily nagyra tartja azt a ragaszkodást, melyet a magyarok tanúsítottak iránta. Most már ez a szent életű és nekünk magyaroknak is annyira kedves nagy ember ott fekszik kiterítve a halottas ágyon. A műveit világ mélységesen meghatva áll meg a végzet munkája előtt, áldva az emlékét XIII. Leónak, a krisztusi tanítások buzgó apostolának, a ki maga volt a szeretet és humanizmus élő megtestesülése.”

               Miután befejezte az olvasást pár másodpercig csendesebb lett a kocsma. A csendet a zenekar törte meg, mely rázendített egy gyászindulóra. Gergely és Miklós szótlanul kortyolták tovább konyakjukat. Másodpercekkel később a postás szólalt meg?

               – Mi lesz most? Mindenki megy Rómába?

               – Megy biza. – válaszolt Gergely – Főleg a bíborosok. A pápát el kell temetni majd kezdődik a pápaválasztás, a konklávé, ahol minden párt a saját maga emberét tolja előre. Nem olyan nagy dolog ez.

               A pápa halála által okozott izgalom hamar elhalt, és hamarosan visszatértek a régi témák, de ezúttal kevésbé heves vitákkal. Nemsokára Miklós újabb kört rendelt, majd pedig a postáshoz fordult:

               – Valami egyebet ír az újság?

               – Írni főleg a pápáról ír, de van egyéb is. Vannak benne országgyűlési hírek, a szárazságról is írnak, de megemlítik a kolozsi Anna bált is.

               -Anna bál? nem rossza, voltam ott – szólalt meg Gergely. Egyszer egy lányt is bemutattak nekem ott, de aztán semmi sem lett belőle. Az apjának nem tetszettem. Azt mondta nem kell neki örmény. De talán jobb is volt így, Júlia ezerszer is jobb, mint bárki.

               -Jobnak jobb, elhisszük, de a kérdés akkor az, hogy mit keresel itt? – szólalt meg valaki a szomszédos asztaltól.

               A kérdésre nevetni kezdett a társaság, ami nem igazán tetszett Gergelynek, és hangot is adott elégedetlenségének, mire a társaság befejezte.

               – Azt írja a lap, hogy Petrozsényban bérbe akarják adni a vasutas vendéglőt. Az lenne érdekes vállalkozás. Mit szoltok hozzá? – kérdezte a postás, aki bár szolgálatban volt, már a második pohár konyakját kortyolgatta.

               – Attól függ kitől kérded, – mondta Gergely – Miklós már nyitás előtt kiinná a készletet. 

               Gergely szavára újra nevetésbe tört ki a társaság, ami nem volt Miklós kedvére, aki már eléggé szédelgett a sok italtól, így nem tudta lereagálni csak valamit motyogott magában.

               A vidám társaságot, mely már teljesen megfelejtkezett a pápa haláláról, a főtéri székesegyház nagyharangja rázta fel. A harangnak meglett a hatása, a kávéház majdnem teljesen kiürült, mindenki ment dolgára. Volt, aki munkáját folytatta, volt, aki templomba igyekezett. Miklós is, aki már alig állt a lábán annyira lerészegedett. Nem volt ez gyakori jelenség, de időről időre előfordult. Olyan időszakos alkoholista volt, aki egyszer, ha alkoholt vesz a szájába akkor két – három hétig nem áll le. A munkáját is alig tudja végezni, kuncsaftjai is megapadtak emiatt. Amikor már nem bírta több napon át nyomta az ágyat. Ilyenkor feleségének mindig megígérte, hogy többet sohasem fordul ez elő, de eddig még egyszer sem tartotta be ígéretet. Felesége, ilyen helyzetben még ferences barátokat is hív a Víz-utcai ferences kolostoból, hogy nyomatékot adjon a férfi elhatározásának, de minden alkalommal eredménytelenül.

               Percekkel később, már csak Miklós volt a kiüresedett kocsmában. Ő is menni készült, de két lépés után meggyengült a lábba és inkább visszarogyott a székre, egy kávét rendelt, a mindig mosolygos Évától, aki aggodalmasan nézett a férfira.  A pincér eleget tett a férfi kérésének és elment, kávét hozott neki, majd az asztalra tette és csak annyit szólt, hogy:

               – Itt a kávé bácsikám! – majd megfordult és a pult felé indult, útközben megállt, visszapillantott és a következőket mondta:

               – Nem kellene ennyit inni bácsikám! Ne bántsa szegény Erzsi nénét. Igya meg a kévét és menjen haza!

               Miklós semmit értelmeset nem válaszolt, csak motyogott valamit miközben remegő kézzel nyúlt a kávé után.

               Mikorra Gergely a székesegyházhoz érkezett, a fekete zászló már ott lobogott a templomon és a tér sarkában lévő plébánián. A templom előcsarnokán, a hirdetőtáblán pedig ott fehérlett egy gyászjelentés mindazokkal az alkalmakkal, mikor gyászmisét tartanak az elhunyt pápa lelki üdvéért.

               Beérve látta, hogy már félig van a templom és a hívek még mind jönnek, igaz, hogy főleg nők, gyerekek, iskolások és öregek, mert a férfiak nagyrésze dolgozott, vagy el volt utazva a városból.

               Leült az egyik padba, a templom közepén, majd kis időre rá lila miseruhában bejött a plébános, aki elkezdte a misét. A bevonulás és a köszöntés után a kántorral közösen énekelni kezdték az Orhnyal Der[4] című éneket, melybe majd belekapcsolódtak a hívek is. A felajánlási ima és bűnbánati rész után következett a zsoltárolvasás és olvasmányok. Egy ministráns felolvasta a János evangéliuma 11. részének 25. és 26. verseit, majd pedig újra a plébános következett, a homilíában[5], a korábban felolvasott igéből kiindulva beszélt XIII. Leó életéről és életének mérföldköveiről, valamint a feltámadás reményéről.

               A homília után a plébános átadta a helyét a káplánnak[6] aki bemutatta a szentmise liturgiáját. Az áldozati rész bemutatása után a hívekkel közösen elénekelték a ”Soorp, Soorp, Soorp Der Asdvadz, yegheetzi meci martabanootyamp”[7]-t, majd pedig megtörtént az átváltoztatás. Ezt követően az örményül elmondott Mi Atyánk (Háv ur mehnk, vor hergins yes, surp yeghezi anun ko[8]) után a pap békét kívánt az egybegyült híveknek, melyek elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy nem is volt előre bejelentve a szertartás, ugyanis csak ezen a reggelen értesültek a pápa haláláról.

               Az áldoztatás mindkét pap végezte, hogy hamarabb lejárjon. Tudták, hogy mindenki menne dolgára így nem akarták jobban elnyújtani. Ez nem egy vasárnapi szentmise volt.

               A XIII. Leó pápa tiszteletére tartott gyászmise a vége felé közeledett. Búcsúénekként a plébános utasítására a hívekkel közösen elénekelték az 51. zsoltárt, ezt örményül és magyarul is, közben Gergely türelmetlenül a zsebóráját nézte. Kolozsvárra készült, egy bőrkereskedővel volt találkozója, a tímár társulat megbízásából.

               A végső áldás után többen odamentek a plébánoshoz és a káplánhoz és szokásuknak híven beszédbe elegyedtek vele. Volt, aki valamelyik oldalsó oltárhoz térdelt és a halott pápa lelki üdvösségéért imádkozott. Egy apáca a szentély oldalán lévő Mária festmény előtt könyörgött és sírt közben. Gergely azonban kisietett a székesegyházból. A templom előtti udvaron valaki ráköszönt, ő illedelmesen visszaválaszolt, de nem nézett óda. Azt sem tudta ki volt.

               A térre kiérve egy megváltozott városkép várta. A közintézményeken ott lengett a gyászlobogó, a görög – katolikus püspökségen, de még egyes házakon is fent volt a fekete zászló. A legnagyobb talán a városháza erkélyén volt.

               Kiérve Gergely körülnézett, majd rágyújtott egy cigarettára, és átvágott a téren.  A Hétkereszt utcára tért és a vasútállomás felé igyekezett. Közben azon gondolkodott, hogy egy ilyen esemény mennyire megrázza az embereket és megváltoztatja a városban a hangulatot. A reggel, bár nyugodt és csendes volt a város, de mégis élettel teli. Most zajosabb és forgalmasabb, de mégis csendes. Nagyon csendes és gyászos.

               Emberünk közben az állomáshoz ért. Az épület előtt eldobta a cigarettáját, majd bement és jegyet vásárolt. Nemsokára pedig sípolt a gőzös, és befutott az állomásra.

               A vonatban ülve elgondolkodott azon, hogy a gyász mélyen az emberek lelkébe van ásva. Ezt nem a pápa halála okozta. Hanem a kolera, a háborúk, a tüdővész, a tüdőgyulladás, a háborúk vagy egyéb olyasmi, amitől az ember meghallhat. Így mise után úgy érezte az embert nem csak a túlélési vágy hajtja, hanem az Istenben vetett hit, a közösség ereje, nemzetének összetartozása.

Riti József Attila

---

[1] Kossuth Ferenc, Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke és az ellenzék vezére 1903-ban.

[2]

[3] Magyar Polgár, 1903. július 21-én megjelent 162. lapszáma

[4] Áldott az Úr neve

[5] prédikáció

[6] Segédlelkész

[7] Szent, Szent, Szent az Úr Isten, megjelenik nagy dicsőséggel

[8] Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy