A szászlekencei erődített templomot a 14. században építették a IV. Béla magyar király által telepített szászok. A templom háromhajós és gótikus stílusban épült. A templomtól különálló tornyot valószínűleg a 15. században épült, a fal síkjára. A reformáció ideje alatt az erdélyi szászok evangélikusok lettek, így az addig római-katolikus templom evangélikus lett. A templomot körbevevő lőrésekkel ellátott kőfal ellipszis alakú.
A templom a 18. században lényeges módosításokon esett át, a 16-17. századokban beomlott gótikus boltozatot barokk stílusban építették át.
A kommunista rendszerben és a 20. század ’90-es éveiben elvándoroltak a szászok, így az addig evangélikus templomot 1999. november 8-án átvették a lekencei reformátusok, így most református templomként szolgál.
Szászlekencét 1285-ben említették először a krónikák, Lekicencha, Lekencha és Lekenche alakban. Kiss Lajos debreceni születésű nyelvész és szlavista szerint a település neve szláv eredetű és töve a cseh lekno (‘tündérrózsa’).
A település a 14. században a IV. Béla által telepített szászok kezébe került, amit a krónikák is alátámasztanak. Egy 1333-a keltezésű pápai dokumentum szerint abban az időben a közösség plébánosa Johannes plebanus de Lekenche volt.
A település 1453-ban vásártartási jogot kapott, így ennek alapján várossá alakult. A 16. században a közösség, a reformáció hatására, evangélikus lett.
Az Erdélyt súlytó Basta dúlás Lekencét sem kímélte, 1602-ben Giorgio Basta generális csapatai szinte az egész települést elpusztították, alig maradt élő ember Lekencén. 1642-ben is csak alig nyolc család lakta a települést.
1800-ban országos állat- és kirakodóvásár tartására kapott szabadalmat, minden év május 30-a és június 1-je között, 1821-ben pedig hetivásár tartására is jogot kapott.
A 19. század végén a településre zsidók telepedtek le. A közösség annyira megerősödött, hogy bár zsinagóga nem volt, 1906 és 1944 között saját rabbija is volt.
1944. szeptember 17-én evakuálta a Wehrmacht a települések szász lakósait a közelgő front elől evakuálta őket. A szászok nagy része azonban időlegesen visszatelepedett Lekencére. A szászok többsége, akik nem települtek vissza, 1946-ban Rothenburg ob der Tauber környékén települt le.
A település határában 1944. október 11-én súlyos harcok folytak a szovjet csapatok és a Sebő Ödön vezette 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként között. Vitéz Sebő Ödön magyar katonatiszt volt, főhadnagyként szolgált. 1944 őszén a magyar királyi 32. székely honvéd határvadász-zászlóalj egyik tisztjeként védelmezte embereivel a Gyimesi-szorost hatalmas túlerővel szemben. Emlékeit a „A halálra ítélt zászlóalj” című könyvében örökítette meg.
Régen a lekencei szászok híresek voltak hagymatermesztésükről, melyet a régióban mindenhol értékesítettek. A kommunista rendszerben Szászlekence borvidéki központja lett, ahol az olaszrizling, szürkebarát, piros tramini, muskotály, sauvignon blanc, neuburger, királyleányka, fehér leányka és chardonnay a bejegyzett fajták. Területén 1947-ben még 400 hektáron termesztettek szőlőt, 2013-ra ez a terület csupán 150 hektárra csökkent.
123 év alatt teljesen megváltozott Lekence etnikai összetétele. 1910-ben 2355 lakosából 1360 volt német, 562 román, 225 cigány és 208 magyar anyanyelvű. A 2021-es népszámlálás következtében 5469 lakosból 357 magyar és alig 4 szász. A lekencei szászok a kommunizmus évei alatt és a 20. század ’90-es éveiben Németországba emigráltak.
Riti József Attila
