Korcsolya

Életkép a múltból

Hideg volt, napok óta hideg. Befagyott a víz és a sétatéri tóban, melyben már nem halásztak a nyugdíjasok. Az utcák is elnéptelenedtek esténként, a város elcsendesült, csak a szél süvítése hallatszott a puszta utcákon. Tél volt és csend.

Egy decemberi reggelen, nem sokkal karácsony előtt, kakaskukorékoláskor lassan esni kezdett a hó. Megszokott volt annakidején ez a jelenet, akkor még hullott a hó, nem mint napjainkban.

Sötét volt, a gyerekek még aludtak, de a szülők már fent voltak. Tüzet kellett gyújtani és reggelit készíteni a gyerekeknek, kiket várt az óvoda és az iskola.

Gábor begyújtotta a tüzet, a lángok mohón és éhesen, jóízűen mardosták a kandalóba dobott fahasábokat. Mária közben megkente a vajas kenyereket, mely mellé kolbászt és savanyú uborkát készített, majd elment ébreszteni kezdte a gyerekeket:

• Hunor, Erzsébet ébresztő, reggel van – mondta és mindkettőnek puszit nyomott a homlokára, majd folytatta – kész a reggeli.

A gyerekek lassan ébredeztek, álmosan, alig kinyitott szemmel Hunor megkérdezte az anyjától:

• Teát készítettél?
• Igen, – válaszolt az anyuka – menta teát, ahogy szeretitek.

A gyerekek kimásztak az ágyból és úgy pizsamáson kimentek a konyhába és a gondosan megterített asztalhoz ültek. Hunor és Erzsébet is éhesek voltak már, falánkan ették a vajaskenyeret és hozzá jóízűen kortyolgatták a mézes, citromsós mentateát. Mária citromsóval pótolta a citromot, ugyanis évek óta nem lehetett kapni citromot a boltban.

A gyerekek nem is tudták mi a citrom, Hunor talán evett belőle pár éves korában, de Erzsébetnek alkalma sem volt megkóstolni. Volt amikor a hazai boltokban is árultak citrusféléket, de azok az idők elmúltak. Azóta majdnem mindent kártyára árultak a boltban, kivéve a sóshalat, amit ingyen adták a sör mellé. A boltok szinte mindig üresek voltak, néha a létminimumot sem lehetett kapni csak feketén, kéz alatt (persze aki tudta hol kell beszerezni). Néha hoztak árut is, de ilyenkor órák hosszát kellett sorban állni. Mikor miből volt hiány. Mária és Gábor is sokszor álltak sorba a gyerekekkel eperrel töltött csokoládét, cigarettát, húst vagy egyebeket vásárolni. Ha türelmesen kiállták a sort és kaptak mindent, amit szerettek volna szerencsésnek tartották magukat. Boldogok voltak, hogy örömöt szereztek a gyerekeknek azzal a mára ehetetlennek tartott eperkémes csokival, melyben olyan krém volt, amit ma valószínűleg lefoglalnák a hatóságok.

Már egészen kihajnalodott mikorra a gyerekek befejezték a reggelit. Ekkor tűnt fel nekik, hogy havazik és más jó kis hóréteg borítja az udvart, annyira örültek, hogy ki sem tudtak bújni a bőrükből.

• Apa délután nem készítünk hóembert? – kérdezte Erzsébet az apjától.
• Dehogy nem, miután hazajöttem a munkából készítünk hóembert, este pedig elmehetünk a parkba korcsolyázni, ha akartok.

A gyerekek örvendtek apjuk ötletének, bárminek örvendtek abban az időben. Nagy választékjuk nem volt, hegyi üdülőtelepre nem mentek, nem olyan volt a helyzetük. Nem mentek ugyan a hegyekbe, de a városban sem maradtak, bármikor mehettek falura, ahol állatok és sok barát várt rájuk. Gábor nem a városban született, hanem egy közeli, mezőségi faluban, ahonnan tizennégyévesen városra került tanulni, majd pedig dolgozni.

Miközben a gyerekek reggeliztek, Gábor a kandalló előtt ült a karosszékben és kávét szürcsölt, a háttérben pedig valami karácsonyi zenét sugárzott az állami rádió. Újságot nem olvasott, minek is, úgy sem volt benne semmi érdekes, csak állami propaganda, a nép „legboldogabb” fiánk dicshimnuszokat írtak. Mondjuk az utóbbiból bőven ment a rádióban és a televízióban is, ahol napi több órán keresztül zengtek az ódák, vagy a róla szóló híradások. Filmet is közvetítettek ugyan, hétvégenként, de ezek is erősen ideológiai töltetűek voltak. Képesek voltak a történelmet is meghamisítani, csak, hogy az állampárt cselekedeteit legitimizálják. Ceaușescu vérvonalát egészen Boirebisztasz dák királyig vezették vissza, az alárendelt történészek. Természetesen mindenki tudta mennyire nagy marhaság ez, de a „Kárpátok géniusza” és ennek elnyomó rendszere nem tette lehetővé azt, hogy szóvá tegyék elégedetlenségüket. Aki mégis megtette azt elnyelte a büntetés-végrehajtás, azaz a börtönök, elmegyógyintézetek vagy a munkatáborok.

Reggeli után mindenki ment dolgára, Gábor a városszéli vasgyárba, Mária pedig a belvárosban, a ferences kolostor egyik lebontott ága helyett szocreál stílusban felépített épületben, ahol varrónőként dolgozott a helyi termelőszövetkezetnek. Az épület egy részét még anno a negyvenes években államosították, majd lebontották és helyébe felépítették azt a komplexumot, amelyben a varóda és egy divattárúbolt működött.

Munkába menet Mária kitette a gyerekeket a közelben működő óvodában és elemi iskolában. Erzsébet volt az ovis, óvodája a város egyik legrégebbi intézménye, melyben már a 19. század végén is óvodaként működött, a város első kisdedóvója volt. Hunor iskolája is többnyire iskola volt, a történelem folyamán azonban egy rövidebb ideig fogadóként is működött. Itt volt a néhai Fehér Ló nevű fogadó, melyben egy rövid ideig Petőfi Sándor és felesége is megpihentek 1847 őszén, mikor nászútjukról mentek vissza Pestre.

A nap hamar eltelt, már amennyire hamar eltelhet egy decemberi nap. Az óvodában és az iskolában a karácsonyi ünnepélyre (vagy téli ünnepélyre, ahogy akkoriban mondták) készültek, ahol persze a szokásos karácsonyi vagy téli énekek mellett nem maradhattak el a vezért dicsőítő himnuszok sem. A karácsonyi ünnepségen majd angyaljárás is lesz, természetesen, csak éppenséggel nem angyalnak, hanem (szovjet mintára) Télapónak hívták annakidején.  

Miközben a gyerekek a karácsonyi ünnepélyre készültek Gábor munkahelyén is érett már a karácsonyi hangulat. Papíron dolgoztak, valójában alig mozdult valami. A munkások disznóvágásról és kolbászkészítési technikákról beszéltek. Az is szóba került ki hol és hogyan tölti karácsonyi szabadságát. Persze hivatalosan munkanap volt a karácsony, ugyanis az ateista kommunista rezsim a karácsonyt nem tartotta ünnepnek, helyét átvette az úgynevezett téli ünnep, amit szilveszterkor és újévkor tartottak, de mindenki megoldotta, hogy karácsonyra szabadságra mehessenek, főleg a kommunizmus utolsó éveiben.

A varrodában megszakadva dolgoztak ugyanis mindenkinek kellett új ruha az ünnepre. Annak idején szinte mindenki varratott magának ruhát, ugyanis a boltból nehezen lehetett jó minőségű ruhát vásárolni, ugyanis minden, ami arravaló volt exportra került, ugyanis Ceaușescunak szüksége volt valutára. A sok munka ellenére a dolgozóknak jutott idejük arra is, hogy egymással kommunikáljanak. Megosztották egymással sütireceptjeiket, illetve elmondták, ki hogyan készül karácsonyra. Bár mindenhol volt a Securitatenak beépített embere karácsonyról beszélni a ’80-as évek végén már nem volt tabu. Ilyesmiért senkit sem vittek be. Bár továbbra is szigorú és gyilkos volt a rendszer már senkit sem lőttek le a füzesi[1] erdőben, mint anno a ’40-es évek végén – ’50-es évek elején.  A rendszer utolsó két évtizedében tartottak a külsőségekhez és a rezsim ellenségeit, akiket elnyelt a büntetés végrehajtás valamilyen köztörvényes bűncselekmény vádjával ítéltek el. Hivatalosan nem voltak politikai fogjok mint a korábbi évtizedekben.

Iskola és óvodavégzés után a gyerekeket a mamájuk, Mária édesanyja Rozália elvitte magukhoz, ahol mindig volt számukra egy kis meglepetés (füstölt kolbász vagy egyéb hasonló finomság), ugyanis a tata vadász volt, így vadhúsból sohasem volt hiány. A szülök munkája miatt a gyerekek kénytelenek voltak a nagyszülőknél maradni. A nagyszülőkre nem nagyon volt alternatíva, ugyanis dadusok alig voltak, ha voltak is kis számban, ugyanis kevés család engedhette meg magának ezt a luxust. A rendszer sem nagyon támogatta ezt, ugyanis jól kiépített bölcsőde – óvoda -napközi hálózat volt, ahol a kisgyerekek ideológiai nevelése kiemelt szerepet játszott. Persze nem minden gyerek járt napközibe (ahogy Mária kislánya, Erzsébet sem), a rövidprogramos gyerekeknek ott voltak a nagyszülők vagy a szomszédok.

Délután a gyerekek már türelmetlenül várták az apjukat, aki kicsit később jött haza, ugyanis ő volt a munkahelyén a szakszervezetis és az ő felelőssége volt a karácsonyi ajándékok kiosztása. Karácsonyi ajándék azoknak az alkalmazottaknak járt, akiknek volt kiskorú gyereke.

A gyerekek majdnem percenként néztek ki az ablakon, lesték mikor jön Gábor haza. Végül fél órás késéssel megérkezett az apjuk, akit már annyira vártak. Az öröm még nagyobb volt amikor meglátták az ajándékokat, mely ritkán látott csokoládét is tartalmazott.

Gábor bablevest ebédelt, amiben házilag füstölt csülök volt, átöltözött, hogy kimehessen a gyerekekkel hóembert készíteni. Miután meglett a hóember és a hócsata is, átázva, pirospozsgás arccal bejöttek a házba, ahol Mária forró kakaóval és házikeksszel várta őket.

Annakidején a nyolcvanas években nem sok mindent lehetett vásárolni a boltban, így az emberek úgy boldogultak ahogy lehetett. A legtöbben, bár tiltott volt, disznót vágtak karácsonyra, amit vásároltak, vagy otthon tartottak. Az elején titokban vágtak disznót, a nyolcvanas évekre azonban már a tömbházak előtt vagy mögött. November – decemberben megszokott volt hajnalonként a visító sertések hangja, meg a perzselt bőr illata. Az ilyen disznóvágás igazi kulturális jelenséggé vált a balkáni országban.

Este, amint reggel meg volt ígérve kimentek a gyerekekkel korcsolyázni. A gyerekeket jól felöltőztették, vállra vették a korcsolyát és elindultak a sétatér felé. A város puszta volt, az üres boltok vitrinjéből mosolygott a vezér portréja.

A sétatérre érve, az ódon fák között egyre többen voltak, mindenki sietett a tavon kialakított korcsolyapályára, mely hemzsegett a korcsolyázóktól. A tó mellett egy rögtönzött pulton forralt bort, forró teát és sültgesztenyét árultak, mielőtt elég hosszú sor kígyózott.  A hangulatot az a karácsonyi zene is fokozta, mely a tó melletti őrbódé előtt felállított rosszul recsegő hangszóróból sugároztak. A rendszer furcsasága volt, hogy ilyenkor karácsony előtt alkalomhoz illő zenét is le lehetett játszani, persze nem vallásos karácsonyi zenét.

Nagy volt a nyüzsgés a fagyott tó partján, ahol az emberek boroztak vagy teáztak, sült gesztenyét fogyasztottak. A karácsonyi zene is megadta a hangulat alapját. A hangulatot a korcsolyázó gyerekek vihogása is fokozta. Egy olyan idillikus világot mutatott magáról a jelenet, mely feledtette a szűkölködést és a nélkülözést, ami az országban volt. Mindez azt bizonyította, hogy az ember minden helyzethez alkalmazkodik és megtalálja mindenben a jót. Bizonyítja, hogy az ember alapból fogva jó, csak a történelem viszontagságai kényszerítik arra, hogy időnként dehumanizáljon.

Hunor és Erzsébet óvatosan és talán félve léptek a jégre. Hunor már egészen jól boldogult. Hamar tanult, igaz ez már a harmadik vagy a negyedik alkalom volt, hogy korcsolyázni jöttek ezen a télen, mióta megkapta unokatestvére kinőtt korcsolyáját. Erzsébet még nem boldogult olyan jól, bár ő is volt már a jégen, lassabban tanult, mert kissé félt a jégtől. Korcsolyát neki jóval nehezebben találtak, a fél megyét bejárták mire találtak egy használt, de jó állapotban lévő korcsolyát. Igaz nagy volt még neki, egy jó számmal is talán, de ez nem volt akadály. Vattát dugtak az cipő orrába és meg lett oldva a probléma.

A jégre lépve Hunor megtett pár métert majd látványosan esett egy nagyot, amit Erzsébet kacagással díjazott, Hunor mégsem volt dühös. Tudta, hogy ez is benne van a pakliban ilyenkor.

• Erzsébet próbáld meg te is egyedül – mondta Hunor miközben felált – menni fog neked is.
• Nem akarok elesni mind te – mondta a kislány.
• Nem fogsz, de ha mégis akkor felálsz. Csak így tanulsz.

Erzsébetet a szülei is biztatták és a kislány bátorságot kapott és óvatosan eleresztette szülei kezét. Megtett egyedül pár lépést, nem esett el ugyan csak kissé eltántorodott, de így is nagyon örvendett a teljesítménynek.

• Ügyes vagy – mondta a lány apja – látod megy ez.
• Hamarosan te is úgy csúszol majd, mint Hunor. – tette hozzá az anyja is.
• Nem kell félj az eséstől – mondta Hunor – emlékezz vissza mit szokott mondani apa, csak ez esik el, aki tud valamennyire korcsolyázni.

Ezután Hunor mosolyogva megfogta húga kezét és lassan ketten csúsztak a jégen, szüleik felügyelete alatt.

• Látod megy ez így, – mondta a fiú – csak nem kell félni, akkor sem, ha elesel. Emlékszel a múltkor én is mekkorát estem? Még csúsztam is egy kicsit hason.
• Igen. – mondta a kislány kuncogva, mert eszébe jutott milyen vicces volt az eset és mekkorát kacagtak. – Még most is kacagok rajta, ha eszembe jut.

Még korcsolyáztak egy kicsit és kimentek a jégről, a szülök javaslatára teát és gesztenyét vettek, majd félrehúzódva fogyasztották, amit vásároltak, a szülők meg beszéltek.

A háttérben hangfoszlányok hallatszottak, egy nagytata mesélt az unokáinak:

• El sem tudjátok képzelni milyen jó dolgotok van. Annakidején még negyvennégy[2] karácsonyán nem voltunk ilyen szerencsések. Otthon voltunk és nélkülöztünk.
• De tata téged nem vittek katonának? – kérdezte az egyik unoka.
• Nem – kisfiam, mondta az öreg, majd pár másodpercnyi gondolkodás után hozzátette – mert egyedüli családfenntartó voltam. Édesapámat még 1937-ben vitte el a tüdőgyulladás, pár nappal a 18. születésnapom után, hátra hagyva a beteges édesanyámat és három kiskorú testvéremet. Az egyik, a legkisebb, Rózsika, alig volt öt éves. Gondoskodnom kellett róluk, mert nem voltak könnyű évek azok sem. Nehéz volt az élet, szegénység volt, de ott voltunk egymásnak és jól megvoltunk.
• Tata mesélj csak arról, hogy milyen volt a karácsony a háborúban! – kérte meg az öreget a másik unoka.
• Háború volt – kezdett bele az öreg és kortyolt egy nagyot a gőzölgő forraltborból, a legszükségesebb élelmiszereket is alig tudtuk beszerezni. Bár falun éltünk és a legtöbbet megtermeltünk a kertben még is alig volt valamink, amit félre tudtunk tenni, mert a legtöbbet be kellett szolgáltatni. Kénytelenek voltunk segíteni egymásnak. Alig jutott kenyérre a fehér lisztünk, kalácsról szó sem lehetett.  Helyette málét[3] sütöttünk, málélisztből[4] de annak is nagyon örvendtünk. Málélisztünk sem volt túl sok, mert a málét meg kellett osztani az állatokkal. Már akinek volt valamilyen állata. Az ebédhez tyúkot vágtunk, amit jól beosztott édesanyám, hogy több napra jusson belőle. Nem lehetett pazarolni.
• Karácsonyfátok sem volt? – kérdezte az idősebb unoka
• De az volt – válaszolt a nagytata, majd folyatta. Az erdőből lehetett vágni fenyőt. El is mentem kivágtam egy szépet, egyedül mentem, mert farkasordító hideg volt, de majdnem otthagytam a fogam. Mikor majdnem végeztem neszt hallottam magam mögött. Odafordultam és három nagy bestia farkas volt. Dühösek és éhesek voltak, csillogott a szemük és engem néztek ki vacsorának. Végül mégsem én voltam a karácsonyi eledelük, mert annyit hadonásztam a fejszével és ordibáltam rájuk, hogy egy idő után feladták és elmenekültek. Ahogy szabadultam fogtam a fenyőt és gyorsan hazamentem. Persze mindezek mellett ott volt még a háborútól való félelem is. Édesanyám félt, hogy elvisznek engem is katonának és egyedül marad a gyerekekkel. Jó dolog is volt azonban abban a karácsonyban. Szenteste az egész falu összegyűlt a templomba és közösen ünnepeltünk. A legszebb az volt amikor az egész gyülekezet, a nagy karácsonyfa köré gyűlve énekelte a Csendes éjt. Annál szebb pillanatot ritkán élt meg az ember.

Gábor és családja csendben hallgatta a beszélgetést. A gyerekek közül Hunor szólalt meg hamarabb.

• Apa nagytata is volt katona a háborúban?
• Jaj dehogy, – válaszolta az apja – őt nem vitték el, mert még kiskorú volt. Nem volt még felnőtt. Háborúba csak a felnőtteket vitték el. De minden bizonnyal nekik sem lehetett jobb az akkori karácsony. Mikor megyünk falura megkérdezhetitek őket. Tudjátok, hogy szívesen mesélnek. Főleg nagymamátok.

Az idő lejárt, egyre később lett, a korcsolyázás, a csípős hideg szél által élénkpirosra vörösödött arcokkal, de lélekben átmelegedve a tea és az együtt töltött csodálatos órák miatt, a korcsólyával a vállukon ballagtak hazafelé az egyre ritkuló embertömegből. Ahogy távolodtak egyre halkabb lett a zene, míg végül a parkból kiérve a kiürült Főtérre, ahol csak az öreg katedrális állt büszkén és tűrte a hideg szél és az idő kemény vasfogát.

Hazaérve a házba, Gábor hamar felélesztette a tüzet, Mária előkészítette a vacsorát, amit közösen fogyasztottak el. Mindezek után odaszolt Gábornak:

• Lefektetem a gyerekeket, te addig megkérlek intézd az állatokat.

Mária felált az asztaltól majd a gyerekek felé fordult és azt mondta nekik:

• Gyertek kincseim aludni, későre jár az idő.

A gyerekek szófogadóan, anyjukkal közösen a belsőszobába vonultak. Gábor is felált az asztaltól, majd lábon felhörpintette az utolsó korty bivalytejét a pohárból és kiment intézni az állatokat.

Dolga végeztével bejött a házba, majd kabátját letéve bevonult a hálóba, ahol látta nincs még ott felesége. Magába motyogva mondta biztos még olvassa az esti mesét és a karosszékbe heveredett, majd a gondosan fehér lepedőbe tekert rádióhoz[5] fordult, bekapcsolta a rádiót, amit a Szabad Európa hullámhosszára tekert. A rádióban karácsonyi zene ment, ami rövid idő után elhalkult és egy recsegő férfihang bemondta a következőket:

•  Itt a Szabad Európa Rádió, rendkívüli híreink következnek Romániából. Temesváron ma délután a hadsereg éles lőszert használt a békés tüntetőkkel szemben. Több forrás szerint halálos áldozatok és számos sebesült van. A tiltakozások Tőkés László református lelkész kilakoltatása miatt kezdődtek, de mára az általános elégedetlenség kifejezésévé váltak a Ceaușescu-rezsim brutalitása ellen. A hatóságok el akarják hallgattatni a népet, de Temesvár polgárai továbbra is az utcákon vannak.

Ezeket hallva, Gábor még lehúzta egy kicsit a rádió hangerejét és közelebb hajolt a készülékhez, mely tovább sorolta a karhatalmom szörnyűségeit, majd motyogva a következőket mondta:

• Hmm, nem jó, ami történik. Remélem László[6] megússza. osztálytársam és jóbarátom volt. Remélem mi is megmenekülünk.

Mindezek után kézre kulcsolta a kezét és elmondta a miatyánkot, majd kikapcsolta a rádiót. Ebben a pillanatban lépett be a felesége, aki hálóinget húzott magára, majd az ágyba bújt és annyit mondott:

– Aludjunk!

Gábor követte feleségét és lefeküdt, hamar álomba szenderültek és egy jobb világról álmodtak. Egy olyan világról, ami hamarabb eljött, mint ahogy remélték volna.

Szamosújvár

2024. december 31 – 2025. január 2

Ha netán érdekel a kukoricamálé receptje kattints a linkre (amit nem én írtam) és olvasd el!

https://www.nosalty.hu/recept/kukoricamale-sutemeny

---

[1] Ördöngösfüzes

[2] 1944

[3] Kukoricamálé sütemény

[4] Kukoricaliszt. A kukoricát málénak mondják az erdélyi Mezőségen.

[5] hogy ne látszódjon a fénye.

[6] Tőkés László