1953. március 5-ét írt a naptárban, de az időjárás nem vette ezt figyelembe. Napok óta hideg volt, reggelente fagyott volt a víz. A nap is szürke és borongós volt. Semmi jele sem volt a tavasznak.
A város utcái puszták voltak, de nem csak az időjárás miatt. Olyan idők voltak, amikor az ember ok nélkül nem ment ki a városba. Egy rossz szó vagy mozdulat és az ember valamilyen munkatáborban ébredt. Besúgóhálózatának köszönhetően a Securitate mindenkiről mindent tudott. Elég volt egy egyszerű ártatlannak tűnő vicc és azon találtad magad, hogy rabruhában kell ásnod a Duna – Fekete-tenger-csatornát, vagy, hogy az egykori Martinuzzi-várban berendezett börtön egyik nedves cellájában raboskodsz
Ez a nap is csak olyan volt, mint a többi, a munkások a gyárban, a diákok pedig az iskolában voltak. Vasile elvtárs, az iskola és a leánybentlakás mindenható ura az irodájában ült egymagában és Plugarul cigarettát szívott. Egyszer csak gondolt egyet, felállt, és komódja szekrényéből kivett egy üveg Napóleon konyakot, mely neve ellenére, csak egy elegánsnak vélt, de silány román alkoholos ital volt.
Vasile semmit sem ünnepelt, minden napja ilyen volt, egész nap pöfékelt és ivott, míg nem az asztal alá esett. Ilyenkor aztán hörgések és válogatott káromkodások között próbált kimászni. Ha nem sikerült odahívta fiatal és félénk titkárnőjét, Ludmilát, hogy segítsen neki. Szegény lánynak legtöbbször nem sikerült felemelni a testes férfit, ezért ilyenkor az igazgató magából kikelve ráordibált:
-Büdös kurva, hívd Nelut, hadd segítsen ő, ha te nem vagy képes! Semmire sem vagy jó.
A lány minden alkalommal szaladt ahogy tudott, nem mert sem sírni, sem pedig búslakodni a bánásmód miatt. Féltette állását is, szegény családból származott, ő volt az egyedüli, aki valamire vitte, ezért szülei rendkívülien büszkék voltak lányukra. Nem sirt, mert már ismerte az igazgatót, elég régen dolgozott vele, hogy ne zavarja viselkedése.
Vasile elvtárs ezúttal nem ment el szokásos körútjára az udvarra, inkább az irodában maradt, ahol meleg volt. A legtöbb tanteremben, bentlakási szobában vagy irodában hideg volt, mert már régen nem fűtöttek. Az igazgatói szoba volt az egyetlen, ahol fűteni lehetett.
Az igazgató már ivott egy ideje, amikor eszébe jutott bekapcsolni kopott Delta rádióját, amiben egy pionír[1] kórus hazafias dalokat énekelt. A pionírok dala után hirtelen műfajváltás következett felcsendült Gica Petrescu egyik ismert dala, a Să bem un pahar împreună[2], amire torkaszakadtából énekelni kezdett.
Az idő telt, a zeneszámok váltották egymást, de egyszer csak hirtelen elhalkult a zene, egy súlyos, komor hang megszólalt és bejelentette Sztálin halálát. Az igazgató kiejtette a poharat a kezéből, mely a földre esve azonnal eltört. A hangra beszaladt a titkárnő és Nelu, a karbantartó. Pár másodperces hallgatás után, mely alatt Ludmilla ilyedten bámult az igazgatóra, remegő hanggal megszólalt.
-Mi történt igazgató elvtárs?
-Meghalt Sztálin elvtárs! – válaszolta elcsukló hanggal Vasile, majd utasította a titkárnőt, hogy az udvarra hívja össze a diákokat.
A lány nem szólt csak bólogatott, ami kihozta a sodrából a félig részeg igazgatót.
-Mit álltok még itt, mint Szűz Mária a falon? – mondta köpködve és agresszíven csapkodta az asztalt – Menjetek dolgotokra!
Vasile elvtárs szegény családba született valahol egy Vaslui melletti kis faluban, a 20. század elején. Öten voltak testvérek, az összes közül csak ő tudott írni és olvasni. Fiatalon elkerült otthonról és a vasútnál kezdett dolgozni, ahol kapcsolatba került a munkásmozgalommal, ami beszippantotta és egyre hűségesen követte a mozgalom vezetőit. Az 1933-as bukaresti vasutassztrájk egyik szervezőjeként többedmagával börtönbe került. A kommunista hatalomátvételkor a rendszer egyik pribékje volt, így az elvtársak a brassói regionális igazgatóság élére tették. Főigazgatóként úgy érezte övé a világ, hatalmát korlátlannak képzelte és ez lett a veszte. Tökéletes pártkatona lévén nem iktatták ki teljesen, csak parkolópályára tették. Így került egy vidéki kisváros egyik iskolájának élére. Bukásáért a polgári elemeket és a kisebbségeket hibáztatta, emiatt kegyetlenül bánt a polgári és a kisebbségi származású diákokkal.
A titkárnő perceken belül teljesítette az igazgató utasítását. Minden diákot kizavartak az udvarra, ahol Vasile elvtárs, röviden, de velősen kijelentette, hogy meghalt Sztálin és emiatt gyásznapot hirdetnek meg. Továbbá azt is bejelentette, hogy a nap végéig a faliújságra kihirdetik azt, hogyan állítanak majd emléket a Szovjetunió „bölcs vezérének”. Végezetül, katonásan megparancsolta, hogy „oszolj” és visszavonult irodájába.
A nap hátralévő óráiban az iskola és a bentlakás is pusztának tűntek. A diákok és a tanárok is szellemként közlekedtek a folyóson. Senki sem szólt egymáshoz, mindenki várta, hogy hazamehessen és ép bőrrel megússza a napot.
A nap úgy ahogy komolyabb incidensek nélkül lejárt. A bentlakásban a vacsora is csendben zajlott, elmaradt a szokásos jókedv és zsivaj. A diákokat vacsora után rögtön a szobákba zavarták. A folyosók csendesek és kihaltak voltak, csak az éjszakai pedagógusok járőrözöttek, mint a kápók, minden zajra felfigyeltek. Arra vártak, hogy valaki megtörje a csendet, hogy jól elássák a baját.
Késő éjszaka az egyik éjszakai pedagógusnak feltűnt, hogy alig hallhatóan kuncogás és zene szűrődik az egyik szobából. A felügyelő közelebb ment, a zaj forrásának irányába, hogy lássa ki zavarja meg a rendet. Mindent alaposan megfigyelt és az egyik ajtó alól gyertyafény szűrődött ki és árnyak látszottak.
Kint sötét volt, a Sétatér egyik fáján énekelt egy kuvik[3]. Talpa alatt nyikorgott a padló, már-már kezdett arra gondolni, hogy sztrigojok[4] vagy éppenséggel a Baba Cloanța[5] követi. Olyan sejtelmes és lidérces volt a hangulat, hogy valósággal beléborzongott, pedig már nem volt gyerek.
A pedagógus megált az ajtó előtt, ahonnan kiszűrődött a fény meg a hang és kopogás nélkül benyitott, de sokat nem látott, mert a huzat eloltotta a gyertyát és koromsötét lett. A zene is elcsendesedett amikor nyílt az ajtó, mert a lányok meghallották a felügyelő lépteit és időben lekapcsolták a lemezjátszót. A pedagógus csendben körbenézett, de semmi gyanúsat nem látott, úgy tűnt, hogy mindenki alszik, pedig a lányok nem aludtak.
Amint kiment a felügyelő felkacagtak és felültek az ágyban. Bár nem folytatták az előbbi bulit, késő éjszakáig beszélgettek. Az egyik lány szülinapja volt, Ilona töltötte a tizennyolcadik életévét, emiatt volt a kis tánc is. Nem gondolták, hogy lebuknak.
Másnap reggel semmi sem jelezte mindazt, ami következik. Talán csak a szürke ólmos felhők, melyek szürkébbek és nehezebbek voltak az átlagosnál. Az igazgatónak is komorabb volt a kedve a megszokottnál. Korábban bejött, nem tudott aludni, másnapos volt, Napóleonnal akarta gyógyítani magát. Otthon senki sem várta, senkivel nem oszthatta meg hétkönapjait. Felesége még Brassóban otthagyta. Egyszer csak megelégelte a sok verést, erőszakot és megaláztatást, elvált tőle és visszaköltözött Bukarestbe.
Vasile reggel hét óra körül belépett az irodája előszobájába, ahol a titkárnő íróasztala volt. Ludmilla bent volt, háttal az ajtóhoz, egy doboz felé hajolva, így nem láthatta főnökét amikor belépett, ezért nem köszönt előre, ahogy Vasile elvtárs elvárta. Az igazgatót kiakasztotta a lány mulasztása és hatalmas tenyerével jókorát csapott a lány fenekére, majd a szokásos megalázó hangnemben hozzátette:
-Miért nem köszönsz, kurva?
Ludmilla az ütéstől orra bukott, de egy tapasztalt mozdulattal egy-kettőre talpon volt, nem először történt meg az előbbi eset. A lány köszönt, majd magyarázkodóan hozzátette:
-Nem láttam igazgató elvtárs, egy beszámolót keresek, amit sürgősen be kell küldeni a körzethez.
Az igazgató nem válaszolt csak bement az irodába és erőteljesen becsapta maga után az ajtót.
Kicsivel fél nyolc után bejött az éjszakai pedagógus, hogy beszámoljon az esti eseményekről. A nő bekopogott, majd, amikor megkapta az engedélyt az igazgatótól, belépett.
Vasile elvtárs a székében ült, kezében Napóleon konyak, előtte a Scanteia és más napilapok. Anélkül, hogy felnézett volna a pedagógusra intett, hogy mondja miért zaklatja olyan korán.
-Egyes lányok szórakoztak az este a bentlakásban. – mondta megszeppenve a felügyelő, mert félt főnöke haragjától.
– Mit mondtál? Jól hallom, hogy Sztálin halott, és a lányok szórakoznak? – kérdezte az igazgató dühösen és nagyokat csapott az íróasztalra.
– Sajnos igen, a végzősök közül. – válaszolt a nő megijedve Vasile elvtárs haragjától.
– Azonnal hozd ide azokat a bűnözőket! – utasította a pedagógust az igazgató, akinek habzott a szája a méregtől.
– Sajnos nem tudom, hogy kik voltak, mikorra megnéztem volna, a huzat eloltotta a gyertyát.
– Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – kérdezte dühösen a férfi, aki ütésre emelte a kezét, de utolsó pillanatban meggondolta magát.
– De… – akart mondani valamit a pedagógus, de Vasile elvtárs a szavába vágott.
– Az éjszaka kellett volna szólnod, akkor könnyebben kézre kerítettük volna őket. Most tűnj a szemem elől te szerencsétlen!
Miután elment a pedagógus behívta Ludmillát és utasította, hogy hívja be a bentlakó lányokat és egyenként küldje őket be az irodába.
Alig telt el pár perc, és az összes bentlakó lány ott sorakozott a titkárság előtt a folyosón. A lányok remegve mentek be és kisírt szemekkel jöttek ki. Nemsokára az a négy lány következett, aki az előző éjszaka titokban táncolt. Ketten magyarok voltak, az egyik zsidó, akit egy magyar házaspár nevelt fel titokban, szülei Auschwitzban pusztultak el. A kis Helénát titokban tartották, végül aztán a háború után örökbe fogadták. A negyedik lány pedig román volt. Mind a négyen Rettegiek voltak, így kerültek egy szobába.
A négy rettegi lány közül elsőnek Heléna ment be Vasile elvtárs irodájába. Az igazgató fel – alá járt, bal kezében egy konyakosüveg, jobb kezében pedig nadrágszíja. Az asztal egyik sarkában hanyagul egymásra dobva a lányok mappája. A lány remegett, ezt elsőre észrevette az igazgató és ráförmedt:
– Látom, félsz, kicsi kurva, jól is teszed, legyen is miért félned. Ti a bentlakók mindig csak bajt okoztok, mindig, de mindig van valami veletek.
– Tovarase director[6] nekünk sem könnyű eljönni otthonról az idegenek közé, szülők nélkül. Tévedünk mi is. – vágott vissza az igazgató vádjainak nagy bátorsággal a lány.
– Nem szégyelled magad, hogy mersz így beszélni velem? – kérdezte mérgesen az igazgató.
– Nem akartam tiszteletlen lenni. – válaszolt lesütött szemekkel Heléna.
– Mond miért táncoltatok az éjszaka? – kérdezte újra az igazgató és fenyegetően rázta szíját.
– Mi nem táncoltunk, korán lefeküdtünk.
– Újra a szemembe hazudsz! – szólalt meg dühösen az elvtárs – Majd megtanítalak, hogy máskor ne hazudj.
Vasile a dühtől és a konyaktól ittasan az asztalra parancsolta a lányt és a szíjával jó nagyokat csapott a hátára. A lány zokogott és jajgatott fájdalmában. Egy idő után az igazgató megállt, felültette Helénát, és szikrázó tekintettel nézett rá. Feltette ugyanazt a kérdést.
– Miért táncoltatok az este? Ha nem válaszolsz a nevelőszüleidet is elővesszük.
– Csak én táncoltam, tovarase director! – válaszolta halkan a lány, kinek még mindig folytak a könnyei. – A születésnapom volt, azt akartam megünnepelni. A szüleimet ne tessék bántani, nem hibásak ők semmivel.
– És a többiek? – kérdezte újra.
– Ők aludtak. – szólalt meg újra a diáklány.
Az elvtárs már nem tett fel kérdést, csak annyit mondott a lánynak, hogy feküdjön az asztalra és ütött még párat a hátára, majd behívta Ludmillát, hogy szedje kicsit rendbe Helénát, hogy tudják elszállítani.
Ludmilla egy-kettőre teljesítette az igazgató kérését, bár nagyon sajnálta a lányt. Tehetetlennek érezte magát. Tudta mire képes az igazgató, ha netán az együttérzés legkisebb jelét is meglátja rajta.
Amint végzett a titkárnő szó
lt Nelunak és egy másik karbantartónak, hogy vigyék el Helénát. A másik három lány szörnyülködve vették észre, mit műveltek kolléganőjükkel.
Vasile elvtárs a többi lánnyal is eljátszotta ugyanazt. Mindhármat rendre ráfektette íróasztalára és szíjával félholtra verte őket. Mindegyiket ugyanúgy az karbantartóknak kellett elszállítaniuk, mert alig bírtak lábon állni.
Pár órával később a négy lány egy dohos, penészes pincében, pontosabban egy szűk cellában találták magukat, ahol félhomály volt. A helység egyetlen berendezése egy deszkapriccs és egy veder. A priccsen penészes szalma, egyéb semmi. Sem paplan, sem párna. Tisztálkodásra nem volt lehetőség, a veder vécéként szolgált. Heléna fel-alá járt, némán, Ilona, Erzsébet és Doina pedig egymás mellett ültek a priccsen, és sírtak. Nem tudták felfogni, hogyan kerülhettek ilyen helyzetbe egy kis zene és tánc miatt. Fogalmuk sem volt ki súgta be őket, bár gyanakodtak egy-két személyre.
– Lányok hiába próbáltok most arra gondolni ki szólt a pedagógusnak, mert úgysem tudjuk kideríteni. – mondta Heléna, aki próbálta megtartani nyugalmát – Az sem segítene helyzetünkön, ha tudnánk ki a tettes. Inkább arra gyűjtsünk erőt, hogy kibírjuk a vallatást. Nem tudhatjuk mikor következik be.
– Megöl ez a feszült helyzet. – szólalt meg Doina.
– Már több mint huszonnégy órája vagyunk itt és még senki sem mondott semmit. Azt sem tudjuk mikor visznek vallatni. – mondta Erzsébet is.
Az addig csendes Ilona is megszólalt.
– Lányok miattam vagyunk ilyen helyzetben. Nagyon sajnálom, hogy ide jutottatok. Nem kellett volna táncolnunk.
– Ne beszélj butaságokat Ilona! – szólalt meg kissé ingerülten Doina – Bármikor ilyen helyzetbe kerülhettünk volna más miatt.
– Ne hibáztasd magad! – vigasztalta a lányt Erzsébet is – Ha magadat hibáztatod, kihasználják ellened, és neked véged. Az a lényeg, hogy mind ugyanazt állítsuk, így nem fogják tudni kit vegyenek elő és talán lesz egy kis esélyünk.
Nemsokára kopogtak, az egyik őr behozta a lányoknak az ebédet, ami nem tűnt ehetőnek. A leves egy híg vizenyős lé volt, benne úszkált néhány sovány sárgarépa, pár szál petrezselyemével és néhány csík káposzta. A második fogás főtt, savanyú puliszka, rajta sajt helyet penésznek tűnő fehér foltokkal. Mellé pedig néhány vékony és hervadt hagymakarikával. Miután beadta az ebédet a lányoknak, az őr cinikusan, gúnyos mosollyal az arcán hozzátette:
– Jó étvágyat lányok!
Miután kiment Doina dühösen ugrott fel a priccsről és kifejtette véleményét az ebédről:
– Ez a legrosszabb eddig. Ilyen menü mellett nem kell kínozzanak, meghalunk az éhségtől, vagy megesznek a patkányok ebben a koszfészekben.
– Nyugodj meg! – szólt határozottan Heléna – patkányok azért nincsenek. Hamarosan túlleszünk mindenen. Őrizzük meg hidegvérünket.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte Ilona
– Az élet megtanított erre! Tudod jól, szüleim meghaltak a lágerben. Nevelőszüleim jól neveltek, de hónapokig bújtattak a pincében. Nem kockáztathattuk a lebukást! – válaszolt nyugodt hanggal a lány.
Vacsorát egyáltalán nem kaptak, csak néhány száraz, penészes kenyérdarabot hajítottak oda nekik lenézően, mintha kóbor kutyák lennének, akiket megvetnek és megvetően kezelnek.
Kora hajnalban, minden előjel nélkül megjelent két őr. A pribékek Doinát vitték el elsőként.
A kihallgatószoba sötét, ablakok nélküli volt. Az asztalon erős lámpa, fénye a vádlott szemébe világított. Vele szemben egy marcona kihallgatótiszt ült.
– Sztálin személye szent és sérthetetlen! – mondta a tiszt és a lány szemébe fújta a cigaretta füstjét. – Ti megsértettétek az emlékét. Ez főbenjáró bűn. Ortodox vagy?
– Igen. – válaszolta szűkszavúan a lány.
– Nagyon jó, tovarasa! – mondta gúnyosan a tiszt – Nagyon jó! akkor tudod, mi az a bűn. Ez olyan bűn, ami alól még a pópád sem tud feloldozni. Csak én, és most várom gyónásod. Most én vagyok a te pópád.
A Securitate embere szívott egyet a cigarettájából és kitőrt belőle a kacagás. A lány nem válaszolt, némán és megvetően nézett a tisztre. A tiszt látta, de semmit sem szólt. Irigylésre méltó nyugalommal elszívta cigarettáját, majd megkerülte az asztalt, és a lány karján eloltotta. Doina fájdalmában sírni kezdett. Erre a tiszt válogatott káromkodások között gyávának titulálta.
– Beszélj! – utasította a lányt.
A lány hallgatott még egy kicsit, majd elmondta, hogy a szülinapja volt és azért táncolt. Hozzátette, hogy a többi lány intette, ne táncoljon, de nem hallgatott rájuk.
– Mese, mese, meskete! – vágott vissza idegesen a tiszt és felpofozta a lányt, akinek felhasadt a bőre az arcán. – Ez csak a kezdet. Rosszabb következik, ha nem beszélsz.
– Tovarase locotenent[7] én már mindent elmondtam, én táncoltam senki más.
– Látom nem vagy hajlandó beszélni, szóra bírlak én. – mondta idegesen a fiatal hadnagy és elővette szolgálati fegyverét, amit az asztalra helyezett a lány elé.
A lány továbbra sem beszélt, ezért a tiszt felállt és kiment, de előtte még odaszolt a lányhoz.
– Most elmegyek, mert nincs veszteni való időm, de a fiúk ellátják a bajod.
Amint kiment a tiszt, bejött két őrmester, akik kezelésbe vették a lányt. Véresre és félholtra verték a lányt, majd eszméletlenül visszavitték cellájába.
Doina után Ilona és Erzsébet következtek, akik ugyanebben az embertelen bánásmódban részesültek, mert egy pillanatra sem voltak hajlandók megtörni. Szívósan, fájdalomtól reszketve is hajtogatták, hogy csak ők táncoltak. Nem voltak hajlandók árulkodni.
Utoljára Heléna következett. Nála már módszert váltottak. A két őrmester előbb megverték a lányt, de csak úgy, hogy magánál legyen a vallatás alatt.
Amikor bejött a hadnagy a lány némát ült a széken, egyenes háttal a sötét teremben. Szeme véres volt, arcán hasadt a bőre, ruhái szétszakadva. Amikor belépett a vallatótiszt felkapcsolta az asztalon lévő lámpát és a lány szemébe fordította, aki hunyorgott az erős fénytől.
A tiszt kezdetben kedves volt a lánnyal, remélte így hamarabb megtörik.
– Kérsz egy kávát kedvesem?
– Nem vagyok a kedvese! – válaszolt Heléna megvetően. – A kedveseivel nem így bánik az ember.
A férfi mosolygott, még mindig kedvesen beszélt a lánnyal.
– Elnézést kérek a fiúk nevében. Nem tudják, hogyan kell bánni egy nővel.
A lány nem válaszolt, csak ironikusan mosolygott.
– Kérsz egy kávét, vagy vizet, vagy bármit?
– Önöktől nem kérek semmit! – mondta a lány megvetően – Eleget kaptam már.
– Úgy néz ki be kell törni téged is, mint egy kancát. – mondta a férfi, aki kezdte elveszíteni a türelmét.
A lány nem válaszolt, makacsul hallgatott, és megvetően nézte vallatóját. A férfi ingerülten, de tettetett türelemmel kérdezett.
– Elmesélnéd nekem akkor, hogy is volt azzal a tánccal?
– Persze. Születésnapom volt, így gondoltam táncolok egyet. A lányok megpróbáltak megállítani, de nem hallgattam rájuk. Tudom, hogy ostobaság volt a részemről, de csak egyszer tölti be az ember a tizennyolcadik életévét, ugyebár? – válaszólt a lány tettetett higgadtsággal, de valójában remegett a félelemtől.
– Hiába is próbálod magadra vállalni, már tudjuk az igazságot. – jelentette ki a férfi és egy újabb cigarettát gyújtott meg – Társaid már vallottak. Mindent elmondtak.
– Kétlem, – vágott vissza Heléna mosolyogva – mert én tudom az igazságot és ezt el is mondtam önnek.
– Gúnyolódj, csak gúnyolódj! – mondta a férfi is, majd a lány mellé ment, a füléhez hajolt, majd kedvesen a fülébe súgta – Hallottam, hogy a bozgor[8] lányok tüzesek, vajon igazat mondanak?
A lány nem válaszolt, tekintete ijedt volt, tudta mi következik, de megpróbált magabiztos lenni. A férfi, aki látta a lány arcán a félelmet önelégült mosollyal a tekintetén, a lány hátához ment, bal kezével megölelte a derekát, hogy a lány ne tudjon mozogni, jobb kezével pedig megmarkolta a lány melleit, aki felsíkoltott a fájdalomtól. A férfi erre a reakcióra várt és megpróbálta letépni a lány ruháit. Heléna, nem engedelmeskedett és ellenállni próbált, ezért behívta a két őrmestert, hogy segítsenek lefogni a lányt. Heléna teste megfeszült, minden porcikájával ellenállni próbált, de a három férfi ereje ellen tehetetlen volt. A sikolya elakadt a torkán, a terem sötétje elnyelte minden hangját. Csak a fojtott zokogása hallatszott, mely egyre halkabbá vált, ahogy a méltósága foszlányokra szakadt. Amikor végzett a tiszt, gondosan elrendezte ruháit, az asztalon görnyedten fekvő lányra fordította megvető tekintetét, és flegmán a két őrmesterhez szólt.
– Tanítsátok jó modorra!
A két férfi, aki annyi kegyetlenségnek volt az elkövetője és szemtanúja engedelmeskedett. Megverték a félholt lányt, majd hoztak neki pár szakadt ruhát, amit magára vehetett.
– Menjünk a celládba, ott majd felöltözöl! – szólalt meg utasítóan az egyik altiszt.
Heléna magánál volt, de annyira megverték, hogy alig tudott járni, ezért az őrök szinte húzták maga után. Félig meztelenül, véresen, teljesen kiszolgáltatva vitték vissza a cellába, ahol nagy nehezen, undorodva átöltözött. Teste fájt, minden porcikája sajgott, de a lelkében lévő űr nagyobb volt, mint a fizikai fájdalom.
A lányokat napokon át bezárták a szűk, sötét és penészes cellába. Alig szóltak egy szót egymáshoz. Több vallatást nem kellett elszenvedniük, és vádat sem emeltek ellenük. Őrökkel csak akkor találkoztak, amikor a sovány, de valamivel jobb ételt hozták nekik. Nem tudták, mennyi ideig kell még raboskodniuk, és azt sem, hogy valaha visszanyerik-e szabadságukat.
Közben az iskolában senki sem tudta merre vannak a lányok, napok vagy hetek óta senki sem látta őket. A tanárok hallgattak, aki tudott valamit hallgatott, aki nem az sem kérdezett semmit. Ismerték a rendszert, tudták, mikor és mit lehet kérdezni.
A bentlakásban is csend volt, a lányok úgy közlekedtek akárcsak a szellemek. Esténként a szobák nyomasztó intimitásában ketten – hárman össze-össze súgtak, de hangosan és nyíltan nem mertek beszélgetni, mert a pedagógusok valósággal vadásztak rájuk. Lesték az ajtók alatt a fényt, hallgatóztak, hogy megtudják mit beszélnek a lányok a szobájuk takarásában.
Hetekkel később, egy meleg tavaszi reggelen a négy lány fásultan és némán, önmaguk árnyékaként beléptek a bentlakás kapuin. Szemükben ott ült a hallgatás és a félelem, amit még a reményt adó tavaszi napfény sem tudtak feloszlatni. A többi lány körbevette őket, kérdezték, merre jártak, mi lett velük, de ők hallgattak, némán néztek maguk elé. Úgy tűnt hangjukat elnyelte a cella penészes falai. Hallgatásuk mögött ott volt egy erős kötelék, ami megerősítette barátságukat. A szenvedés, amit a fogda pincéje okozott nekik még szorosra fűzte barátságukat.
Közben becsengettek, a diákok és a tanár is bementek az osztályba és a megszokott rend szerint, katonásan elénekelték a himnuszt.
Valamennyivel nyolc után Ludmilla remegve lépett az igazgató irodájába és elmondta, hogy kiengedték a lányokat. A férfi megdöbbent és nagyon felmérgelődött, káromkodni kezdett és kizavarta a titkárnőjét.
– Menj ki büdös kurva!
Az elvtárs a hír hallatára teljesen összeomlott. Elővett a szekrényből egy konyakosüveget, a szájához emelte, és addig tartotta ott, míg az utolsó cseppig ki nem ürült. Aztán kis gondolkodás után előhúzott még egyet, és azt is habozás nélkül felhajtotta. A hatás nem váratott sokáig magára, Vasile elvtárs térdei megrogytak, majd nagy koppanással összeesett, akárcsak egy zsák, és ahogy már annyiszor megtörtént, maga alá vizelt. Olyannyira kiütötte magát, hogy segítséget sem tudott hívni. Órákkal később talált rá a titkárnő, aki megrémült. Nem a látványtól ijedt meg, hanem attól, mit fog majd az igazgató szólni, amikor végre kijózanodik, mert nem volt ott, hogy segíteni tudjon.
2025. július 21
Szamosújvár
[1] A pionír (úttörő) a kommunista rendszer gyermekszervezete volt, amely a rendszer eszméi szerint a nevelte a 8–14 éves diákokat. Egyenruhát viseltek, ünnepségeken, felvonulásokon és közösségi tevékenységeken vettek részt.
[2] Igyunk egyet közösen
[3] A népi hagyomány szerint a kuvik, a halálmadár és a halált hírdeti.
[4] Élőhalott lelkek akik a sírból kijárnak, hogy az emberek és az állatok vérét szívja. Olyasmi mint a vámpír.
[5] Egy boszorkány a román folklórban
[6] Igazgató elvtárs
[7] Hadnagy elvtárs
[8] A magyarok pejoratív megnevezése. A románok szokták így sértegetni a magyarokat. Jelentése, idegen, hontalan ember.
